- Elmentem - kiabáltam be jól hallhatóan anyáméknak a nappaliba. Végre sikerült mindent kipakolnom, ismét. Gyűlölök költözni. Természetesen a szüleim nem értenek velem egyet. Már nagyon unom, hogy minden hónapban iskolát kell cserélnem, mert az Ő üzletüknek az a nyereséges, ha utaznak. Ezért is lettem a szüleim kérésére magántanuló. Ezzel is csak az én életemet akarták könnyíteni. Persze, mi jó van abban, ha egyedül kell bevágnom a rengeteg száraz anyagrészt?
Soha nem kérdezték meg, hogy hiányozni fognak a barátaim? Vagy, hogy szeretnék itt maradni? Szinte minden reggel rettegve ébredtem. Nem tudtam apám mikor állít be újabb repülőjegyekkel a szobámba, hogy ""pakolj kicsim, holnap indulunk" szavakkal emlékeztessen az elkerülhetetlenre. Az életem darabokban hevert. Nem volt kedvem egy új társasághoz. Mire beilleszkedem és jól érezném magam, ugyis tovább indulunk. Minek ismerkedjek? Most is, valami átlátszó hazugsággal, mint a vásárlás, kellett eljönnöm "otthonról", ha nevezhetem ezt az újabb villát az átmeneti otthonomnak.
Los Angels utcái, mint ahogy azt vártam, zsúfolva vannak emberekkel. Az utakon hosszú kocsi sorok roskadoznak, dugóba kerültek. Még jó, hogy nem engedtem anyámnak, hogy elhozzon. Különben is, leghűségesebb társamra, a magányra volt szükségem. Egy hatalmas bevásárló központba érkeztem. Mivel hétköznap volt, nem sok ember lófrált itt. Dolgoztak, iskolában voltak.
A rendes emberek már csak így élnek.
Már legalább fél órája sétálgathattam kezemben csokoládé fagylalttal, a kirakatokat szemlélve. Mivel vásárolni jöttem, legalábbis anyámék így tudják, kellene vennem is valamit. Éppen beléptem az egyik üzletbe, mikor valakinek nagy erőkkel neki csapódtam. A fagyi helyes kis foltot hagyott az ismeretlen ingjén. Félénken néztem fel az előttem állóra.
- Ne haragudj, csak nem figyeltem - mondtam neki, majd egy papír zsebkendőt nyújtottam át a srácnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése